Legutóbb azon merengtünk el, milyen sajátosságokon, illetve tényleges tájépítészeti elveken áll jelen esetben a toszkán táj szépsége. Most itt, e bejegyzésnél az itáliai szabadtér építészet sajátosságainak sorában elsőként kell a piazzáknál megállnunk. A piazza, egy szóval lefordítva ugyebár a (fő)tér, de ahogyan mások már korábban szabatosan körülírták:

A piazza egy város szívének a legbelseje, ahonnan minden élet és esemény kiindul.

Többről van szó, tehát, mint közlekedési vagy egyéb pragmatikus célokból létrejött képződményről: ez a közösségi élet hagyományos közege - nem mellesleg a vizuális kultúra magas szintjén megvalósítva.

A piazzákat szinte kivétel nélkül az épületek zártsorú láncolata fogja közre, amennyire a városokon kívül hangsúlyos a táj emberarcú természetessége, a piazzákon az építészet diktál. Az impozáns homlokzatokat úgyszólván semmi sem takarja ki, hiszen többnyire a téren egy szál fa sem áll, s talán ezen a ponton van némi hiányérzete a más tájékról érkezettnek: mintha a burkolatok aránya túlzott lenne a kelleténél. No persze, a középkorban kialakult viszonyokat ma is őrzi a hagyomány, ráadásul a fenntartási, területkihasználtsági és más praktikus okok érthetővé teszik ezt a közterületépítési-térépítési módot. Ezek után hogy-hogy a terek mégsem kietlenek vagy élhetetlenek? (Mert épp ellenkezőleg, mintha minden arra irányulna, hogy marasztalja az embert, itt ismeretlen a tapasztalat, hogy egy közterületen olyan benyomás ér, ami menekülésre késztetne...)

Az olasz találékonyság válaszát látni mindenfelé: a bárok, kávézók árnyékolói összefüggő sort alkotnak (kellő forgalmat is generálva a nap elől menekülők seregéből); és a zöldet sem kell nélkülözniük: a terrakották minden méret- és formaválasztékában virulnak az edénybe ültetett növények, amelyek gyakran az épületek balkonjára vagy teraszára kihelyezett társaikkal már-már „kétszintes növényzetet” alkotnak. Errefelé nem fordulhat elő, hogy az edényben száműzöttként száradjon ki vagy sínylődjön egy növény. Nagyon is tudatosan helyezik ki edénybe a növényeiket, és vállalják is a mindennapos öntözést – már kora reggel. (S ne hagyjuk ki: nagyon szimpatikus vonásként a kutak a terek és utcák alapfelszereltségéhez tartoznak, ami az embernek különösen nyáron esik jól, a tikkasztó hőségben.)

A burkolatoknak és utcabútoroknak a helyi tradíciókhoz illeszkedő sokféleségéről természetesen lehetne bőven beszélni. Mégis nyugalmat áraszt, ahogy a városokban járva alig találkozni olyan területtel, mely az egyedisége vonásait a többi tér ellenében hivalkodóan hirdetné. Minden bizonnyal érdekes adalék volna tudni, hogyan zajlik Olaszországban a helyi építési szabályzás, de hogy működik, az szembeötlő, mind az épületeket, mind az utcákat és tereket tekintve: egységet sugallóan harmonikusak a városbelsők.

A burkolat – legyen patinásan régi, vagy egyenesen friss hangulatot árasztóan új – ha az évszázadok során a tégla volt a jellemző anyaghasználat, garantáltan csakis a hagyományos rakásmóddal találkozunk – új kiadásban. A terméskőlap- vagy kockakőburkolatok vagy a faragott kőből készült térarchitektúrák szintén ennek jegyében születnek. Külön tanulmányt érdemelne, milyen megoldások születnek a felszíni csapadékvízelvezetés, vagy a nagylejtésű területek biztonságos közlekedése érdekében: mert ezek nemcsak műszakilag ötletesek, de szépek is.

Az Il Campo, Siena főtere kagylósan félkörös formájú és lejtős, a burkolat nedvesen még mutatósabb. San Gimignano kettő, de egységes hangulatú főtérrel is büszkélkedhet. Firenze sokszínűsége a turista tömeg távozásával szemlélhető igazán. Volterra éke, a Piazza dei Piori, este mutatja meg arcát. Monticiano merész húzással éppen 11-12. szazadi épületegyüttese előtt engedett utat modern stílusú közterület létesítésének. Radicondoli és Gréve in Chianti milliője számtalan tippel szolgál a kisvárosi szürkeség ellen. Livorno egy kikötőváros tágas nagyvonalúságával szervezi a tereit.

Összességében távolról sem arról van szó, mintha anakronisztikus vonás élne a helyi építészetben, sokkal inkább arról, hogy az évszázadok és évezredek során kipróbált (és mai szóval bátran mondhatjuk: tájépítészeti) megoldásokat nem szégyellik ma sem alkalmazni.

Miért is tennék, hisz gyakran ez a kézenfekvő, leggazdaságosabb, s nem mellesleg esztétikus is. Ez a hagyományőrzően és mégis korhűen haladó szemlélet a domináns szervezőelv. Ezért nincs a korszakok stílusai között bántó ugrás, vagy az anyaghasználatokban zavaró sokféleség – az ódon építészeti emlékek mellett összhangban állnak az új alkotások; itt még a letisztult, minimalista stílus is jellegzetesen toszkán. De lépten-nyomon tapasztalható, hogy a jelentős építészettörténet ellenére a mai szakemberek is bátran néznek és terveznek előre, anélkül, hogy a historizálás kényszerét éreznénk rajtuk vagy megvalósult terveiken.

A következő alkalommal megérkezünk a kertekbe, melyek számos kertművészeti kuriózummal bírnak!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.