A kertművészeti kincsek sokasága természetesen túllépi egy poszt keretét, de ízelítőül már csak azért is feltálalom, hogy majd később legyen honnan folytatni... A kerti ínyencségekre mindig vevők mellett az alábbi kertbemutató most így nyáron azok számára is hasznos lesz, akik délre mehetnékükben történetesen Firenzéig meg sem állnak majd  (legfeljebb tankolni), és a kultúra iránti érdeklődésük kiterjed a kertkultúrára is (s ez okból, ezúttal is látatlanban kezet szorítok velük).

Jómagam, bevallom, azon tájépítészek közé tartozom, akik nem egy adott, idejétmúlt kertépítészeti stílust szajkóznak, ugyanakkor a modernség jegyében sem vetnek meg akár több évszázados szakmai elveket, ha azok a mában is működőképesek és méltányolhatók. Ám igazából ez a toszkán kertek iránti érdeklődés valahol ott kezdődött, hogy a tervező (Herczeg Ágnes) – aki mellett zöldfülűként a tájépítész szakmát kezdtem gyakorolni –, történetesen a reneszánsz kertek bensőséges ismerője; a kertművészet iránti vonzalom pedig ragályos... No, de lássuk a kerteket!

Villa La Suvera, Pievescola

Az egykori 10. századi várkastélyt a híres sienai építész, B. Peruzzi alakította reneszánsz villává, ma ötcsillagos szállodaként működik. A kert reneszánsz és barokk jegyeket mutat, különlegessége a Citromfás-kert, amely buxus-parterre-be helyezett edényes citromfácskák együttese, s amely a szálloda kávézó kerthelyiségének nyújt pazar hátteret; valamint a Vadaspark, szemlátomást kevés élő vaddal (ezek néhány liba és terráriumban őrzött rágcsáló), valamelyest több terrakotta állattal és rengeteg intim kertrészlettel, ahol döbbenetes hortenziacsodák várják a sétára indulókat.

Villa Le Balze, Fiesole

Cecil Pincent, az angol származású kertépítész a 20. század első felében alkotott jelentős műveket, elsősorban Firenze vonzáskörzetében. A villa és kertje hosszan elnyúló teraszon helyezkedik el. Olasz barokk grotta, formára nyírt facsoportok, tiszafa- és ilexsövények, négyes felosztású citromkert, valamint vegyes írisz-levendula-rózsakert található a kertfalakon belül kialakított kertrészekben. A magántulajdonban lévő, tekintélyes Villa Medici tőszomszédságában áll, amely akkor éppen nem volt látogatható. A Le Balze a Georgetown Egyetem itteni székhelye, augusztusban zárva, de a teraszos kialakításának hála, a kertszemlének így nincs akadálya.

Villa Petraia, Castello

A kert ma is nagyban a 16. században kialakított, szimmetrikus képét mutatja, ahogy F. Medici elkezdte a kert fejlesztését. A három teraszra kiterjedő kert legfelső szintjén található a villa és a szökőkutat övező kert, körös ágyásokkal. A középsőn található a tavasszal figyelemreméltó hagymás-virágoskert és halastó. Az alsó terasz a hajdani gyümölcsöskert képéből is nyújt ízelítőt, de a 19. századi igényeknek megfelelően az elliptikus virágos parterre a domináns. A kert mögött, mint mondják „közép-európai” kertépítészeti stílusban hozták létre a parkot, a tájképi parkban azonban nálunk ismeretlen kolosszális fenyőpéldányok is díszlenek.

Villa Corsini, Castello

A 15. századba visszanyúló múlttal rendelkező, de ma már barokk villaépülethez a 17. századi rekonstruált kert képét tekinthetjük meg, ahogy az a Corsini család kívánságára készült el. Bár a villával ellentétben a kert közelről nem szemlélhető meg, a Négyévszak-kert és a francia stílusú kert a villából felülről remekül áttekinthető.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Medici Villa di Castello, Castello

Az „Itália 10 legszebb parkja” néven futó verseny egyik győztese lett 2010-ben (képzelhetjük, micsoda mezőny közepette), nagyon is megérdemelten. A Mediciek első reneszánsz kertjeinek egyikeként készült el, Cosimo Medici által serkentgetett fejlesztés eredményeképpen. A kertben töménytelen a szobor, s különlegesség a híres Állatok-grottája... A 18. században terjesztették ki a citromkertet, számos (általam nem egy ismeretlen és irdatlan méretű gyümölcsével büszkélkedő) citrusfaj raja (500 db fölött!) tekinthető meg, némelyik több, mint 300 éves. Az alsó szint virágos parterre-je a Herkules-szoborral ékesített medencére szerkesztett, a hortenziák, liliomok, rózsák miatt nyáron is szép, de tavasszal állítólag maga a csoda.

Palazzo Medici Riccardi, Firenze

Szintén C. Medici „háza” volt ez a kastély eredetileg, amely később a Riccardi család birtokába került. A kert a városi paloták tipikus példája: négyzetes kialakítású, szökőkúttal, szobrokkal és terrakottába ültetett növényekkel. Szemet gyönyörködtető a kavicsburkolat, mely helyreállított, jó állapotban tekinthető meg, s vizsgálható a Medici kúriák alaptartozéka, a cizellált ornamentika.

 

Boboli-kert, Firenze

Az olasz kertművészet egyik csúcsa, kerttörténeti kuriózum. Első szakaszban C. Medici felesége szorgalmazta az ún. Pitti-kert létrehozását a palota mögött, ez terjeszkedett tovább a 17.században, többek között a ciprus-sétánnyal, s persze a későbbi korok is hozzátették a maguk kertrészeit az aktuális stílus jegyében. Bár a kert zömmel az architektonikus kert mintapéldánya, számos területen a ligetek, sőt akár a vadon utáni igényeit is kiélheti a tájképi angol kertre vágyó látogató. Időszakos kertbemutató keretében 1:1-ben a Pompei-kert és egy átriumos ház szőlőskertje is kínálkozott, hogy az ember átélje a kert és az élet sokféle szépségét – melyet szerencsés esetben nem szakít meg vulkánkitörés.

Giardino Bardini, Firenze

A Belvedere másik oldalán, a város fölé magasodó, a nemrég felújított loggiáról pompás panorámát nyújtó eredetileg 16. századi kert. Bár a kertet tengelyesen osztó barokkos kerti lépcső pázsitos szintjein nem lehetett átközlekedni, az egyes szintek kertrészeinek kitáblázottan is követhető növénykiültetési koncepciói a magasabb szakmai igénnyel érkezőt is kárpótolták. A 19. századi angolkertben lépcső helyett kacskaringós sétányon andaloghat a látogató, a túlsó részben díszlenek a gyümölcs- és olajfateraszok és lugasok. A belépőm együttesen szólt a Bardini és a Boboli-kert, ill. a Pitti-palota és a Cavaliere-kert melletti Porcelánmúzeum megtekintésére. Élményözön volt, de a kertek miatt. Nyitásra érkeztem, ami igen bölcs döntés volt, hiszen késő délutánra bírtam búcsút inteni a helynek, még mielőtt eljött volna a záróra...

Palazzo Controni Pfanner, Lucca

A 18. századi palota idősebb, 17. századi barokk kertje a Négy elem jegyében. A kőkertrész, bambusz boschetto mellett egyedi volt, ahogy a városfalon vonuló fasor „beleszólt” az összlátványba.


Torre Guinigi, Lucca

Igazi kuriózum: tetőkert a 44 m magas (azaz kb. 14 emeletes háznak megfelelő) kora középkori torre tetején.

 (fotó: italyfaves.typepad.com)

 

 

 

 

 

 

 

Giardino Scotto (Fortezza di San Gallo), Pisa

Az egykori ódon erőd 19. századi kerti „hasznosítása”, a falmonstrumok és zöld barátsága, kész terepépítmény-tanösvény. Valódi színfolt a fal mentén kontrasztként kiépített színes, modern játszótér.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezeket a kerttörténeti remekműveket tekintve nem meglepő, hogy az ott élők kellő mintát és inspirációt kapnak a saját kertjükhöz is: természetesen különböző kiterjedésben és gazdagságban, de a magánkertek is azt a sajátos mediterrán életérzést közvetítik, ahol a kert, a természetes zöld nem egy ráadás, hanem az otthon, a ház szerves velejárója, az élet örömteli színtere.

 

 

Nem véletlenül emlegetik, hogy Toscana a reneszánsz és a humanizmus bölcsője. Különleges élmény, ahogy a ma ott élő emberek viselkedés kultúrájában is visszaköszön a felmenőik értékrendje.

S ezt is érdemes megtapasztalni. Viszont a kérdés végül még jogosan merül fel: jó-jó, mennék én, de hol hajtsam a fejem nyugovóra mérsékelt áron, pláne ezekben a világválságos pillanatokban? Bár Toscanában minden bizonnyal kimagasló az 1 négyzetkilométerre eső ötcsillagos szállodák aránya, azért vannak szerényebb szálláslehetőségek is, például a Siena közeli Ampugnano Vendégház – én jórészt innen indultam a felfedező utakra. Igaz, tízféle medence és szauna nincs, viszont hazánkfiai háziak, és kedvező árak vannak. Tanulmányutazók, nyaralók, szépet, kertet szeretők, kérem, ne kíméljék őket!

Legutóbb azon merengtünk el, milyen sajátosságokon, illetve tényleges tájépítészeti elveken áll jelen esetben a toszkán táj szépsége. Most itt, e bejegyzésnél az itáliai szabadtér építészet sajátosságainak sorában elsőként kell a piazzáknál megállnunk. A piazza, egy szóval lefordítva ugyebár a (fő)tér, de ahogyan mások már korábban szabatosan körülírták:

A piazza egy város szívének a legbelseje, ahonnan minden élet és esemény kiindul.

Többről van szó, tehát, mint közlekedési vagy egyéb pragmatikus célokból létrejött képződményről: ez a közösségi élet hagyományos közege - nem mellesleg a vizuális kultúra magas szintjén megvalósítva.

A piazzákat szinte kivétel nélkül az épületek zártsorú láncolata fogja közre, amennyire a városokon kívül hangsúlyos a táj emberarcú természetessége, a piazzákon az építészet diktál. Az impozáns homlokzatokat úgyszólván semmi sem takarja ki, hiszen többnyire a téren egy szál fa sem áll, s talán ezen a ponton van némi hiányérzete a más tájékról érkezettnek: mintha a burkolatok aránya túlzott lenne a kelleténél. No persze, a középkorban kialakult viszonyokat ma is őrzi a hagyomány, ráadásul a fenntartási, területkihasználtsági és más praktikus okok érthetővé teszik ezt a közterületépítési-térépítési módot. Ezek után hogy-hogy a terek mégsem kietlenek vagy élhetetlenek? (Mert épp ellenkezőleg, mintha minden arra irányulna, hogy marasztalja az embert, itt ismeretlen a tapasztalat, hogy egy közterületen olyan benyomás ér, ami menekülésre késztetne...)

Az olasz találékonyság válaszát látni mindenfelé: a bárok, kávézók árnyékolói összefüggő sort alkotnak (kellő forgalmat is generálva a nap elől menekülők seregéből); és a zöldet sem kell nélkülözniük: a terrakották minden méret- és formaválasztékában virulnak az edénybe ültetett növények, amelyek gyakran az épületek balkonjára vagy teraszára kihelyezett társaikkal már-már „kétszintes növényzetet” alkotnak. Errefelé nem fordulhat elő, hogy az edényben száműzöttként száradjon ki vagy sínylődjön egy növény. Nagyon is tudatosan helyezik ki edénybe a növényeiket, és vállalják is a mindennapos öntözést – már kora reggel. (S ne hagyjuk ki: nagyon szimpatikus vonásként a kutak a terek és utcák alapfelszereltségéhez tartoznak, ami az embernek különösen nyáron esik jól, a tikkasztó hőségben.)

A burkolatoknak és utcabútoroknak a helyi tradíciókhoz illeszkedő sokféleségéről természetesen lehetne bőven beszélni. Mégis nyugalmat áraszt, ahogy a városokban járva alig találkozni olyan területtel, mely az egyedisége vonásait a többi tér ellenében hivalkodóan hirdetné. Minden bizonnyal érdekes adalék volna tudni, hogyan zajlik Olaszországban a helyi építési szabályzás, de hogy működik, az szembeötlő, mind az épületeket, mind az utcákat és tereket tekintve: egységet sugallóan harmonikusak a városbelsők.

A burkolat – legyen patinásan régi, vagy egyenesen friss hangulatot árasztóan új – ha az évszázadok során a tégla volt a jellemző anyaghasználat, garantáltan csakis a hagyományos rakásmóddal találkozunk – új kiadásban. A terméskőlap- vagy kockakőburkolatok vagy a faragott kőből készült térarchitektúrák szintén ennek jegyében születnek. Külön tanulmányt érdemelne, milyen megoldások születnek a felszíni csapadékvízelvezetés, vagy a nagylejtésű területek biztonságos közlekedése érdekében: mert ezek nemcsak műszakilag ötletesek, de szépek is.

Az Il Campo, Siena főtere kagylósan félkörös formájú és lejtős, a burkolat nedvesen még mutatósabb. San Gimignano kettő, de egységes hangulatú főtérrel is büszkélkedhet. Firenze sokszínűsége a turista tömeg távozásával szemlélhető igazán. Volterra éke, a Piazza dei Piori, este mutatja meg arcát. Monticiano merész húzással éppen 11-12. szazadi épületegyüttese előtt engedett utat modern stílusú közterület létesítésének. Radicondoli és Gréve in Chianti milliője számtalan tippel szolgál a kisvárosi szürkeség ellen. Livorno egy kikötőváros tágas nagyvonalúságával szervezi a tereit.

Összességében távolról sem arról van szó, mintha anakronisztikus vonás élne a helyi építészetben, sokkal inkább arról, hogy az évszázadok és évezredek során kipróbált (és mai szóval bátran mondhatjuk: tájépítészeti) megoldásokat nem szégyellik ma sem alkalmazni.

Miért is tennék, hisz gyakran ez a kézenfekvő, leggazdaságosabb, s nem mellesleg esztétikus is. Ez a hagyományőrzően és mégis korhűen haladó szemlélet a domináns szervezőelv. Ezért nincs a korszakok stílusai között bántó ugrás, vagy az anyaghasználatokban zavaró sokféleség – az ódon építészeti emlékek mellett összhangban állnak az új alkotások; itt még a letisztult, minimalista stílus is jellegzetesen toszkán. De lépten-nyomon tapasztalható, hogy a jelentős építészettörténet ellenére a mai szakemberek is bátran néznek és terveznek előre, anélkül, hogy a historizálás kényszerét éreznénk rajtuk vagy megvalósult terveiken.

A következő alkalommal megérkezünk a kertekbe, melyek számos kertművészeti kuriózummal bírnak!

Talán még ismeretlen az élmény, milyen is egy több évszázados citromfácska társaságában elmélázni, vagy egy olyan kertben sétálgatni, ahol a növénykompozíció szakasztott olyan ma, mint akár ötszáz éve volt, a reneszánsz korban, az eredeti tulaj (főnemes, mecénás, tudós, író, és a nép más, nem mindig egyszerű fiai) idején. A toszkán táj pedig alighanem olyan formán vívja ki a csodálatot a szemlélőben, ahogy egy etruszk emberben is anno – csak hát úgy alakult, hogy a kedves Olvasó nem majd’ 3000 évvel ezelőtt született a Földre. De semmiképpen se bánkódjunk, a végén még kiderülhet, mennyivel jobban járunk mi - itt és most...

Jóllehet a KertIkon háza táján a táj- és kertépítészeti tervezés a főprofil, de a blog jó ürügyet fog adni, hogy életszerűen kitekintsünk a környezetünkre, a tájra, kertre; s a látottak hátterében rámutassak jelenségekre, vagy ha úgy tetszik, szakmai elvekre, amelyeknek – sose felejtsük – addig van értelme, amíg az életet és az embert szolgálják.

A Kertigráfia bejegyzéseinek sora kezdődjék ezennel egy több felvonásos körúttal, amely Toszkána vidékére és történeti kertjeibe vezetett. A szakmai tanulmányút tanulságaitól és élményeitől azért sem fosztanám meg a szakmán kívülieket, mivel a nyár  feltartóztathatatlanul eljött (a csillagászati időszámítás és a hőmérő állása szerint úgyszintén), és többen talán éppen a vakáció tervezése előtt állnak – márpedig, ha az utazó déli tájakra tart, s nem éri be a szokványos tengerpart-autópálya-bevásárló körutak hármassal, érdemes a valóban üdítő élmények után nézni.

Miért lett szokás mondani (már-már közhelyesen): „napsütötte”, „szép”, „varázslatos” stb. Toscana? – hiszen a nap még nálunk is süt (s ezt vegyük észre: még jobban is, mint néhol az eurózónában!). Szóval, miért is „szép” a toszkán táj? Mert valahol az a legszebb, hogy ehhez nem varázslat kellett, viszont, ami nagyon is kellett: az az ember – pontosabban az emberi kéznek egyfajta alázattal végzett beavatkozása a teremtett tájba. Ezúttal nem cél, hogy tájtörténeti elmélkedésbe mélyedjünk el, hogy mit is jelent, ha egy vidéken több évezredes kultúrára és természetszeretetre alapozva történik folytatólagosan a mindenkori emberi tevékenység: egyértelműen látszik, hogy ez egyszerűen felbecsülhetetlen.

A toszkán táj felfedezésének már első felvonása intenzív úti élményekkel járt. Mindenekelőtt az emberkéz nyomát fennen hirdető toszkán táj ragadja meg az utazót, amely ma is többé-kevésbé őrzi az ősi kultúrák művelési rendjét: miután a földeket megtisztították a kövektől, azokat a helyi építkezéshez, kőkerítéshez hasznosították; a fal védelmet is adó vonalán belül a gabonaföldet körülvevő olajfaültetvény, olykor egész ligetek, melyek közé szőlősorok vagy –ültetvények kerültek. A kialakított birtokot és annak határait facsoportok, fasorok jelzik, a ciprusok és píneák gyakran lenyűgöző együttesei. S rendre előtűnnek a teraszokon ülő udvarházak, a leopoldinik.


Harmonikus színek, változatos táj; helyenként egyedi variációban visszatérő táji és építészeti elemekkel, amelyek biztosítják, hogy az ember egyszerre érezze otthonosan magát a megszokott vonásokat is látva, miközben újabb és újabb formációk sajátosságaival találkozva múlhatatlan a felfedezés öröme.

Ezt érzi a városok kapcsán is az utazó. Az egyes történelmi városmagok mintha egy nagy mozaikkép  elemei lennének, mégis önmagában különleges mind, hiszen nem egy merev stílus, sem nem túlszabályozott folyamat révén alakultak ki (s maradtak meg, apropó: nem jött se a tatár, se a török, se a...), hanem organikusan az adott táj adottságaira épülve és a helyi közösség igényeire válaszul, a mindennapi élet olaszosan emelkedett terét nyújtva.

Folytatás következik: a városok piazza-mustrája és toszkán kertek szemléje, tehát a vándorok inkább csak azután keljenek útra!

süti beállítások módosítása